Már kislány koromban is vonzódtam a rejtélyes dolgokhoz. Emlékszem anyától folyton azt kértem, hogy a Megpatkolt boszorkány című könyvből olvasson. Már a könyv borítóján lovagló boszorkánytól is féltem. A Juhfia Jankó című mese volt a kedvencem. Ahogy anya olvasta… bebújtam a takaró alá és izgultam pedig ezerszer hallottam. A történetben a szegénylegény vándorolni kezd és betér egy faluba ahol nagy gyász van. A király gyászolja a lányát, akit elátkoztak és minden éjjel tajtékzó kísértetté változik. Jöttek a királyfiak mindenhonnan, hogy megtörjék az átkot, 99-en meg is haltak mire Jankó odaért. Egy öreg ellátta tanácsokkal és 3 kőkemény éjszaka után megtört az átok, boldogan életek míg meg nem haltak.

Megvan a párhuzam? Bennem ott él a szörny ami időnként kitör és nincs ember aki kibírná, nincs ember aki a lelki mélységeimet, a nyomoromat fel tudná dolgozni. Aztán jön a legény, akinek van valami plusz tudása vagy valami olyan földöntúli nyugalma, hogy bár az ő lelke is belerokkan mégis áll mellettem szikla szilárdan és kitart. Csak nálam nem 3 napig tart. Feszegetem a határaimat ok nélkül, leginkább ittasan mint egy hülye elkényeztetett kislány, aki az apja mellett agresszióval érezte a határt és ha most nincs pofon akkor lehet menni. Akkor keresni kell a határt, el kell veszteni a kontrollt, lázadni kell, mert most nincs szigorú vonal. Csak éppen eközben felnőttem, nő lennék vagy mi, és nem kell fizikai határ, hogy tudjam hogy meddig taposhatsz meg mást. Mintha azt hinném, hogy nem érdemlem meg a tökéletes boldogságot és valamit csinálnom kellene, hogy a tanult szarságokat visszahozzam mert az rossz ugyan csak éppen ismert és mint olyan biztonságos. Majd jön a reggel, amikor legszívesebben meghalnék. Állítólag a skorpiók ilyenek, megélik a legnagyobb magaslatot és a legmélyebb bugyrot is.

A hullámok között 2-3 hónap eltelik, minden nyugodt, majd egy este, teliholdkor újra előjön. Ha van valós indok, egy ici pici tüske, na abból mamutfenyőt csinálok. Ha épp nincs semmi, hát kreálok. Üvöltök, tajtékzom, bántok indokolatlanul, ok nélkül és magam sem tudom miért. Napokig agyalok, gondolkozom, hogy miért, próbálok bocsánatot kérni a megbocsájthatatlanért. Mert éppen annak töröm össze a lelkét, akit a legjobban szeretek? Nem fizikai az agresszió, nem csalok, vagy hazudok. Csak kíméletlenül őszinte vagyok ami néha olyan fajta őszinteség, hogy már hazugság. Tudjátok ezt követni? Valami olyan dolog jut eszedbe az alkohol mámorban ami a tudatalattid legmélyebb bugyrában van. Honnan kerül elő? Hogy jut eszedbe a semmiből? Majd újra éled mint egy valóságot, pedig normális helyzetben eszedbe sem jut… Normális aggyal belegondolni hazugság, pedig ott lakik benned ha szégyelled, ha nem. Hogy lehet ereje egy embernek kibírni ezt a fajta őszinteséget? Amikor minden szavad beleég az agyába? Amikor összetörik és még te is esengsz a bocsánatáért? Hogy lehet valaki egyszerre dühös és nagylelkű? Mert ilyen egy férfi ha igazán szeret. A türelme még nagyobb fájdalmat okoz, még jobban gyötör. Legalább kiabálna, legalább büntetne, vagy visszaadna bármit abból amit kapott. De ő csak csöndben van és emészti magát, próbálja feldolgozni a hallottakat és semmit nem hisz el a magyarázatból. Rejtély, hogy ilyenkor mi lendíti át, valami földöntúli bölcsesség amivel tudja, hogy hibáztál de szereted. Hihetetlenül tudom tisztelni az ilyen embereket, a türelmüket, a bölcsességüket, a szeretetüket. A tiszteletemnél pedig csak a hálám nagyobb, hogy megpróbál felejteni. Én nem tudnám.