Van valami perverz érzés abban ha az ember blogot indít. Egyrészt nyilván a nem mondhatom senkinek elmondom hát mindenkinek pszihológiája könnyít a lelkünkön. Na én nem vagyok ilyen. Én könnyen megnyílok egy bizonyos szintig, és könnyen kihányom a lelkem ha valaki figyel rám. Könnyebb bármit feldolgoznom ha sokszor elmondom, leírom, így mindig csökken bennem az érzés erőssége. Ha valaki hallgatja általában kedves együttérző mosoly, vagy egy két jó tanács a válasz. Egy blogon azonban ott a sok idegen kritikája, ítélete, kommentje.

Az első bejegyzés után kíváncsian vártam, hogy vajon érdeklem e az embereket. Érdekel e bárkit az, hogy mi jár a fejemben. Döbbenten láttam, hogy több mint 2000-en voltak kíváncsiak, és sokan véleményt is nyilvánítottak. Köszönöm nektek, hogy teljesen semleges tükröt mutattok. Egy sor azonban megütötte a fülem. “Megint egy szegény nő akit átvertek” :-D Végül is igen, mivel különbözök én a millió nőtől akinek cifrábbnál cifrább sztorija van, katasztrófákkal, örömökkel, fájdalommal és boldogsággal? Például abban, hogy én nem vagyok egy szegény szerencsétlen. Nem vagyok áldozat. Ami velem történt azt én hagytam hogy úgy legyen. Sokszor szeretetkurvaságból, sokszor csak unalomból, sokszor csak gyengeségből és néha bevallom butaságból. Inkább úgy tekintek erre a folyamatra amit a múltamnak hívok, hogy egy tréning volt. Felkészítés arra, amiben most élek. Ha visszagondolok minden olyan kerek, olyan csodálatos rendszerben van, hogy félelmetes. Azok a nők akik kemény tréninget kapnak nem szegény szerencsétlenek. Vagyis ha így tekintenek magukra akkor igen. Ott van a lehetőség, hogy azt mondja, tudom már mi a rossz és nem akarok így élni. Sarkosan le van egyszerűsítve? Lehet, de az anyámnak is pontosan ilyen egyszerű volt válás után 50 évesen csodálatos kapcsolatot találni pedig fogalma se volt milyen az, hiszen jó sok évet kapott a középszerűből. Gondolkodott, megoldást talált és jött is hozzá a megfelelő társ. Ahogy a környezetemben élő nők is tréningezték magukat sok átveréssel mire mind révbe értek. Nyilván nekem ilyen emberekre volt szükségem akikkel így tudtam fejlődni. A mindig rinyáló, áldozat típusú nőket messziről kerülöm. Azt gondolom ők nem gondolkoznak, vagyis nem megértéseket szülnek a gondolkozás által hanem még több önsajnálatot, még több szenvedést. Ebben a formában jár ugyan az agyuk de minek? Megtalálják a mindenegybenblog baromságait, sajnálkoznak, és ugyan azzal a sötét űrrel élnek tovább. Na ők a szegény nők akiket átvernek és sajnálni kell őket. Azok pedig akik tanulnak a hibákból, fejlődve gondolkoznak, megértik az összefüggéseket és nem amőbaként léteznek a térben, nem áldozatok, ők nem szegény szerencsétlenek, hanem ők harcosok akik meg fogják nyerni a háborút.

Egy gondolattal még had reagáljak arra, hogy ezek a férfiak mit gondolhatnak rólam? Az ő álláspontjuk szerint én vagyok a bolond, az ilyen-olyan? Lehet, de nem érdekel. Ez az én személyiségfejlődésem amit az én szempontomból élek meg, az hogy ő mit gondol az ő baja, hogy én mit érzek na az az én valóságom. Én megtanultam és megértettem amit ők mutattak nekem, remélem ők is tanultak abból amit én tanítottam nekik bármi is legyen az. Hiszek abban, hogy nem véletlenül keveredünk egymás életébe, nem bántom őket sőt, azt is tudom nagyon sztereotipizálok, de ez egy blog, nem egy napló, nem tudom centiről centire átadni a részleteket. Nem vagyok egy matyóhímzés, de nem aggódom a múltamban előforduló emberek lelkéért, az én felelősségem az én életem, nem az övék. Nem vagyok Teréz anya. De hogy ne tetszelegjek a hibátlan ember képében megígérem, hogy előkerülnek majd a hibák is. Van idő...