Olvasok blogokat, cikkeket, újságot, nézek tévét és olvasom a saját blogom kommentjeit is és rengeteget beszélgetek. Mennyire találó, hogy sírva vigad a magyar. Mennyi kiábrándult és nyomorult lélekkel élő sérült és megbántott, dühös ember van. Sajnállak benneteket és sajnálom, hogy nem tudtok megbocsájtani, nem tudtok felül kerekedni és nem tudtok boldogok lenni. Sajnálom, hogy elhagytak, hogy megbántottak, hogy nem szereted a férjed de nincs pénzed lelépni, hogy szerető vagy mert nem vagy elég tökös és sorolhatnám. Őszintén sajnálom és most nem ironizálok. Tudom, hogy irtó nehéz az élet, de nem vagyok hajlandó abban a hitben élni, hogy máshogy nem lehet.

Tudjátok mit? Ki is mondom: Sajnállak, de nem érdekel. Nem vagyok hajlandó beengedni az életembe senki nyomorát. Ha beszélgetések közben ilyen téma akad, figyelmesen meghallgatom, próbálom elmondani a véleményem, hiszen kéretlenül nem osztogatunk tanácsot. Átgondolom amit hallok és gyorsan tudatosítom az agyammal, hogy nekem rohadt nagy szerencsém van. Ezzel a boldog tudattal puszilom meg este a párom, hogy bármi történik a világban én kivételesen szerencsés ember vagyok és boldog.

Gyerekes? Naív? Lehet. Volt nekem is bőven nyomor az életemben, igazi dühvel dagonyáztam benne nagyon sokáig. Rá kellett jönnöm, hogy semmi értelme. Az életnek csak úgy van (nekem) értelme, ha van tartalma, ha van értéke, ha boldogság van benne. Ezeket pedig úgy tudom megvalósítani, ha olyan dolgokat csinálok amiket szeretek, ha szerelmes vagyok, és ha megtalálom az örömöt mindenben. Lehet fordítva is. Sokat gondolkoztam azon, hogy talán mélyebben kellene leírnom a múltat, annak fájdalmát, hogy terápiás jellege is legyen. De ebben a világban nem akarom több fájdalom energiáját beleengedni. Csak azért is boldogságról fogok írni, a rohadt gusztustalan szerelemről, a baromira idegesítő harmóniáról.

Istenem mennyit hallom, hogy szép a szerelem, majd elmúlik. Olvasom a kommentek között, hogy jaj de cuki cikk, de én a válás után és  a sok átbaszás után ebben már nem tudok hinni, majd felébredsz Te is, majd így meg úgy jársz 10 év után… bla bla bla.

Anyámat is elhagyták 2 gyerekkel gusztustalan módon. Vagyis elhagyta az apám, ezzel kapcsolatban egyszer talán majd mélyebbre megyek. (ha van rá igény) Én mégis hiszek a sírig tartó szerelemben. Az a tanácsod, hogy majd elmúlik? Sajnállak. Sajnálom, hogy neked elmúlt, hogy neked nem az volt a fontos, hogy életben tartsd, hogy azt hitted természetes a társad jelenléte, hogy nem figyeltél sem magadra, sem rá, sem a kapcsolatra. Sajnálom, hogy a gyereket pátyolgatása elvette minden energiád, sajnálom, hogy az anyagi helyzet nem összehozott benneteket, hogy közösen kell megoldani, hanem a hibáztatás éket vert közétek. Sajnálom, hogy megannyi fájdalom és nehézség van az életben, de nem érdekel. Ez az én életem, én pedig úgy fogok élni, hogy hiszek a szerelemben, hiszek a csodában, hiszek a játékban és hiszek magamban. Én meg tudom csinálni, én boldogan fogok élni mert megtaláltam azt az embert akivel boldogan akarok élni. Rettegek a gyermekvállalástól de meg fogom oldani. Nekem nem opció sem az elkeseredés, sem a düh sem a menekülés. Ha gond van szembe állok vele és megoldom, kitalálom, hogyan kell megoldani, mert nincs más csak a kép a fejemben amiben olyan erősen hiszek, hogy ez az én valóságom. Ha pedig elhagynak 10 év után? Hm. Majd megoldom, de addig nem fogok azon reszketni, hogy majd elmúlik… Addig élvezni fogom az igazi szerelembe vetett hitemmel, mert csak így érdemes.