Megvan a pillanat amikor rájössz, hogy hiába a hibáztatás, hiába a harag, hiába van minden, változás csak akkor lesz ha Te elindítod végre? Mi jön ezután? Meg kell keresni a kiutat, ami nekem ott kezdődött, hogy felismertem a sémákat.

Miután baromi okos vagyok és sokat olvasok nyilván belebotlottam az apával történő konfliktusok témakörébe. Ha az apa nincs jelen az életedben (külföldön dolgozik, sokat utazik, haverozik, vagy csak tesz rád) akkor hajlamos vagy olyan férfit választani aki szintén nincs jelen. Nős, tesz rád, haverozik, alkalmatlan a kapcsolatra stb stb. Ez épp egy lehetséges mintának hangzott számomra. Aztán jött a következő könyv, a következő használhatónak tűnő gondolattal. Én tartom magam távol érzelmileg a kapcsolatokból és olyanokat választok akiknek nem kell odaadnom a lelkem. Nyilván a kettő összecseng, mert ha nincs jelen, nem is vár el sok mindent. A közös pont, hogy a férfi nincs jelen. Rá kellett jönnöm, hogy ezek a kis viszonyok nem kapcsolatok voltak, hiszen egy kapcsolatban jelen van mind a két fél, így vagy úgy. Szóval tisztáztam a fogalmakat. Ezek nem kapcsolatok voltak. Agyon elemeztem az apám, az anyámmal való kapcsolatát, mit láttam mint első kapcsolati minta, milyen a férfi mintám. Atomjaira cincáltam miket sulykoltak belém, miből lettek a gátak bennem. Naplót írtam mindeközben, vagy épp a legjobb barátnőmmel analizáltam, hogy vissza rántson a valóságba ha nagyon elvinném magam. Sok sok bor, séta, könnyek. Gondoltam hú de jó megvan a sémám, megbocsájtok az apámnak és minden frankó. Majd jött a következő kacsolatképtelen díszpinty.

Ha szerencséd van és még elég fiatal vagy hogy megint a falba verhesd a fejed akkor tedd meg és abban a pillanatban menekülj ahogy rájössz, hogy megint bedőltél a sémának. Nem egyszerű dolog ez, még ha tudatosítottad is alattomos módon, báránybőrben megint bekúszik. Ilyenkor nem kell haragudni magadra már éppen gyógyulsz, és a legtöbb amit tehetsz, hogy amint észrevetted a jeleket menj. Nincs duma, hogy majd én megváltoztatom, majd miattam nem lesz önmaga, majd miattam… NEM! Nincs olyan, hogy de amúgy minden jó vele csak… Ha ott a csak, ha ott a minta, menekülés van. Megint újra kell gondolni, hogy már gyógyulok, csak még nem vagyok készen. Mit rontottam most el? Megint megtörténik és nem lehet már csak az apám a hibás, mert elengedtem a vele kapcsolatos görcseimet, tudatosítottam, nem vagyok már az ösztönök rabja.

A sémák ráadásul nem is mindig ilyen egyértelműek. Azt hiszem nekem még ebben is szerencsém volt, baromi egyszerű volt felismerni az összefüggést. Alapvetően azt gondolom mindenképp az apánál az anyánál kell kezdeni a kutakodást, a neveltetésnél, az egyén személyiségénél. Nem vagyok pszihológus, ezt én csak így gondolom, mert én ezt csináltam és nekem bejött. Abban is szerencsém volt, hogy anyám elég jó szülő, hogy egy divatos kifejezéssel éljek. Vele meg tudtam beszélni sok mindent. Mindig független, akaratos személyiség voltam és ő hagyott kibontakozni. Sok mindenkit agyon irányítanak, agyon szeretnek, letörik az önbizalmukat. (Ebben a témában a Szeretettel sebezve című könyvet ajánlom fantasztikusan összefoglalja a lehetséges irányokat) Szóval anyával sokat beszélgettem. Elmesélte ő hogyan élte meg azt amit én gyerekkoromban láttam. Nyilván egy gyerek mást fog fel egy szülői kapcsolatból mint ami ténylegesen történik. Eljutottam oda, hogy megbocsájtottam apámnak, hiszen ő akkor ennyire volt képes. Fiatal volt, nem akart ő rosszat nekem. Megbocsájtottam anyámnak, ő csak féltett engem. Mindenből a nagy családi batyuból pedig elkezdtem kihámozni saját magam.

Na és itt jött a fordulat. Rájöttem hogy hiába az olvasás az analizálás egyedül kevés vagyok. Annyi démon van a fejemben, hogy ez egyedül nem fog menni. Amit a tudatos szintemen fel tudtam oldani már megtettem, mégsem történt gyökeres fordulat maximum annyi, hogy hamarabb felismertem mi történik és hamarabb kívül helyeztem magam érzelmileg. Na de hol lesz megoldás? Családot szerettem volna, igazi kapcsolatot.

Folytatjuk...